Az orgazmus körül több félreértés kering, mint a szexualitás bármelyik másik területén — és ezek nagy része ugyanabból az egy tévedésből ered: hogy a behatolás önmagában elegendő hozzá. A valóságban a nők többségének a csikló közvetlen vagy közvetett ingerlésére van szüksége, és a felmérésekben nagyjából negyedük jut el rendszeresen orgazmusig pusztán behatolással. Ez nem működészavar, hanem a leggyakoribb élettani mintázat.
Anatómiailag is érdemes újrarajzolni a képet. A csikló látható része a szerv töredéke: a szárak és a barlangos testek 9–11 centiméter hosszan húzódnak a test belsejében, körbeölelve a hüvelybemenetet. Ezt csak 1998-ban írták le részletesen, ami magyarázza, miért maradt ki évtizedekig a tankönyvekből. A mai értelmezés szerint az úgynevezett hüvelyi orgazmus is jó eséllyel ugyanennek a szervnek a belső ingerléséből származik, a hüvelyfalon keresztül.
Ami az orgazmust a leggyakrabban megakadályozza, az nem technikai hiányosság, hanem figyelem. Az élettani feltétele az ellazult, paraszimpatikus idegrendszeri állapot — ezt viszont bármi megzavarja, ami készültségbe hoz: teljesítménynyomás, a saját kinézet kívülről figyelése, vagy az a gondolat, hogy vajon sikerül-e. A szakirodalom ezt spectatoringnak hívja, és a legjobban dokumentált ellenszere a figyelem tudatos visszaterelése egyetlen konkrét érzetre.
Van néhány külső ok, amit érdemes átgondolni, mielőtt bárki magában keresné a hibát. Az SSRI típusú antidepresszánsok jellemző mellékhatása az orgazmus késleltetése vagy elmaradása; ugyanez igaz nagyobb mennyiségű alkoholra, a krónikus alváshiányra és bizonyos hormonális állapotokra. Ezek mindegyike orvossal megbeszélhető, és sokszor van alternatíva.
Az alábbi oldalak ezt a témát járják körbe: mit mond az anatómia, mi működik a gyakorlatban, és mikor érdemes szakemberhez fordulni.
